Fordítóiroda

Megszületett a döntés: május 1-től átállunk a forrásnyelvi elszámolásra. Április folyamán értesítjük meglévő ügyfeleinket és az adatbázisban szereplő fordítókat is a változás lényegéről és az új tarifákról, továbbá áprilisi hírlevelünkbe és a honlapra is felkerül ez az információ.

Hogy miért döntöttünk így? Jelenleg a következőképp néz ki a munkafolyamat:

1. Az ajánlatkérő megkeres minket, jó esetben elküldi a fordítandó anyagot, rosszabb esetben csak egy becsült leütésszámot. Ennek alapján mi elkészítjük az ajánlatot, melyben kihangsúlyozzuk, hogy a végső elszámolás az elkészült szöveg alapján történik, mely általában a forrásdokumentum 110-125%-a, így a kalkulációt a megfelelő szórzóval kell értelmezni.

2. Az ajánlatkérő ezalapján meghozza a döntést, és ha eddig még ez nem történt meg, elküldi a fordítandó fájl(oka)t. Karakterszámlálás után kiküldjük az anyagot a fordító(k)nak a határidő megjelölésével.

3. A fordító(k) által leadott kész dokumentumo(ko)n újra végigfuttatjuk a számlálót, és ennek alapján küldjük majd a hó végi elszámolást mind a fordító, mind a megrendelő felé. (Abba most ne menjünk bele, hogy lektorálás és a lektor által eszközölt változtatások esetén mi történik.)

Átlagos számú és nagyságú fájloknál ez persze nem olyan nagy probléma, de nagyobb volumenű projekteknél, ahol még a Trados-alapú ismétlődéseket is figyelembe kell venni, (mint amilyen a decemberben indult német-angol IT projekt volt 8-10 emberrel, vagy a január óta heti rendszerességgel érkező gépészeti német-román és német-orosz)  rengeteg időt vett el a háromszori újraszámlálás-kalkulálás. Ezeket a projekteket egyébként már eleve forrásnyelvi alapon számoltuk el, és azt mondhatjuk, bevált: a megrendelő is jobban tudja tervezni a költségeket, hiszen már a projekt elején látja, mennyibe fog az kerülni, és a fordítók is pontosan tudják, hogy az adott munkáért mennyi lesz a fizetségük.

Az árakat csak annyival emeljük, amennyivel az elkészült fordítás általában több a forrásanyagnál, így összességében ugyanakkora terjedelmű dokumentumért sem a megrendelő nem fizet majd többet, sem a fordító nem kap majd kevesebbet. Nem burkolt áremelésről van szó, hanem nagyobb átláthatóságról és a munkafolyamat egyszerűsítéséről. Ez pedig mindannyiunk közös érdeke.

Jelentem, bepótoltuk az elmaradásainkat, és minden jelentkezést feldolgoztunk. Hamarosan úgyis esedékes egy hírlevél a fordítóinknak is, szóval mindenkinek lesz lehetősége jelezni az esetleges adatváltozásokat. Természetesen a további jelentkezőket is tárt karokkal várjuk, már csak azért is, mert vannak bizony szépszámmal olyanok, akik az önéletrajz-bemutatkozás-űrlapkitöltés hármasa által alkotott első benyomás alapján nem sok megrendelésre számíthatnak - és nem azért, mert olyan szőrösszívűek vagyunk...

Még mindig akadnak olyanok, akik a régi típusú, "mesélős" önéletrajzot részesítik előnyben. Amiből kiderül a kedves szülők, néha még a testvérek foglalkozása és családi állapota is, továbbá az óvónéni által az alany életében betöltött szerep és a kedvenc általános iskolai tantárgyak listája. Szórakoztató? De mennyire! Profi? Egy csöppet sem.

Volt, aki nem írta be, mely nyelvpárokban vállalna munkát, ami fordítói jelentkezésnél egy kissé megnehezíti a feldolgozást. Olyan is volt, aki magyar nyelv szakos bölcsészként vállalt volna stilisztikai ellenőrzést. És bizony akad olyan 3-4 nyelven "beszélő" aspiráns is, aki egy ponttal csúszott át a középfokú nyelvvizsgán.

Megbízóink nagy része műszaki, informatikai, gépészeti témájú szövegekkel keres meg minket. Ennek ellenére nem utasítjuk el a különlegesebb szakterületen otthonosan mozgó fordítókat sem, hiszen soha nem lehet tudni, mikor kell régészeti, zenetörténeti vagy egyéb ritka témájú dokumentumokat fordítani.

Ami pedig a nyelveket illeti: még mindig az angol és a német van többségben, de akadnak azért latin és szláv nyelvesek is. Összességében elmondhatjuk, hogy a jelenlegi fordítói adatbázis alapján a magyar-német-angol-orosz és a szomszédos országok nyelvei tekintetében oda-vissza tudunk számos gyakorlott és megbízható fordítónak munkát adni.

Sokan keresnek meg hiteles fordítást kérve. A hatályos jogszabályok értelmében sajnos az OFFI-t (Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda) kivéve egyetlen fordítóirodának sem áll jogában ilyet készítenie:

A 24/1986. (VI.26.) MT rendelet 5. bekezdése szerint hiteles fordítást, fordítás hitelesítését, valamint idegen nyelvű hiteles másolatot - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - csak az OFFI ZRT. készíthet. Az OFFI ZRT. a feladatköre ellátása során a Magyar Köztársaság címerével és körbélyegzővel ellátott okiratot készít.

Amit ilyen esetben nyújtani tudunk, az egy hivatalos nyilatkozat, melyben irodánk vállalja, hogy az eredeti szöveg és az elkészült fordítás formailag és tartalmilag azonos. Az esetek nagy részében ez is elegendő, de a biztonság kedvéért azt javasoljuk ilyenkor a megrendelőnek, hogy feltétlenül kérdezzen rá az illetékesektől, hogy valóban címeres-körbélyegzős-nemzetiszín szalagos hitelesítésre van-e szükség, vagy csak egy hivatalos garanciára.

Nos, kedvesen bárgyú konkurenciánk nem adja fel. Ismét kaptam tőlük levelet. Az alábbi screenshot a csatolt pdf-ből származik.

Ismét itt volt egy hó végi elszámolásroham a múltkor, és megint eltűnődtem rajta, hogy át kellene térni a forrásnyelvi elszámolásra. Ez mindenkinek egyszerűbb, főleg a megrendelőnek meg nekünk. Ugyanakkor a fordító lehet, hogy egy-egy rejtett taposóaknán elvérzik, és nem érzi magát megfizetve...

Kéretik minden véleménnyel rendelkezőnek kommentet hagyni addig is, míg ideszerkesztünk egy szavazógépet.

2008. január 27.-én megtörtént: elindultunk az első komoly céges túrára.
Úticélunk München, a hétfői tárgyaláson az egyik nagy német tehergépjármű- és buszgyártóval alvállalkozó fordítóirodával találkoztunk, a megbeszélés tétje a DE>RO, RU, EN megbízások tétje volt.
Az élvezetet tovább fokoztuk azzal, hogy a partnerünk programozó partnerét összehoztuk a MemoQ-os fiúkkal egy esetleges piacbővítés reményében.

Vasárnap egész napra vörös riasztás volt érvényben nem csak Magyarországon, de egész Ausztriában és Dél-Németországban is. Az autó előző nap került ki a szervízből, így bizakodva vágtunk neki az útnak. Kapásból másfél órával később indultunk, aminek részben a fiúk ebédje, részben pedig a hólánc és a láthatósági mellény beszerzése volt az oka.
Nem is lettünk volna ízig-vérig budapesti "kirándulók", ha nem Budaörsnél nyíltak volna az első szendvicses csomagok :)
A szél iszonyatosan dobálta az autót, jobbára négyőnk súlyában és a 13 kilos gyereken edződött karjaimban bíztam, hogy nem lök le minket az útról. Akkor még nem tudtam, hogy Bécsnél már ismét folyékonyan fogom mondani a hiszekegyet...
Tatabányánál angolosan távozott a generátorfeszítő csavarunk, ami bennem viszont csak Fertőd osztrák oldalán tudatosult bennem, mikor a szürkületben a visszapillantón keresztül próbálták kiégetni a szaruhártyám az autóstársak. Mire elértünk ugyanis Neusiedler am See-ig, már annyira nem volt töltése az akkumlátornak, hogy a lámpáink sem világítottak. Előtte az üzemanyag-szintjelző kiesését bovdenhibának nyilvánítottam. A fene se gondolta volna, hogy elektronikus kütyü...
Vasárnap délután Ausztriában szép élmény autószerelőt keresni, így a jelenség felfedezése után fél perccel látott ÖAMTC-táblában bízva lehajtottam az autópályáról, és egészen a kijelzett műhelyig elgurultam. Ahol botor módon leállítottam a motort... Mondanom sem kell, hogy ezek után se kép, se hang. Azaz hang volt, mert a szél ott üvöltött körülöttünk, az iparterület szélén.
Az épület bejáratán kint volt a nyitvatartási idő. Sajnos a vasárnapot kihagyták. Az ajtót vizslatva felcsillant a szemem: a kaputelefon be van kötve a központba, nosza nyomjuk meg a gombot!
A foglalt jelzés kb. két és fél percig pittyegett 600 dB-lel, a második próbálkozás után is.
Felhívtam a hatos betűmérettel kimatricázott 120-as segélykérő számot is, ahol végre bejelentkezett egy nagyon kedves hölgy. Rendkívül hízelgett a hiúságomnak, hogy kétszer is visszakérdezett, hogy mi a rákot keresek én egy magyar autóban, mire leesett neki, hogy egy magyar is megtanulhat akcentus nélkül németül. Az ígért 3/4 órás kiszállás, és főként a 109 €-s kiszállási díj már kevésbé derített jó kedvre.
Kb. negyed óra múlva bent hirtelen felkapcsolódott a lámpa, és egy fókaarcú, kertészgatyás ember kezdte el nyitogatni a görgőkaput.
Pillanatok alatt megértette, hogy mi a gondom, betoltuk öten az autót az emelőre, és nekilátott szerelni. Kiderült, hogy a generátorfeszítő csavar kiugrott, ezért nem volt töltés. Apró probléma, hogy neki meg megfelelő csavarja nem volt.
Legnagyobb meglepetésemre előkapott egy félméteres menetes szárat, és pillanatok alatt fabrikált egy passzentos csavart. Gondolatban leborultam a germán precizitás előtt.
Alig másfél órás kieséssel, 118,90 €-s költséggel (a frissen szervizelt autó megette addigra az összes olajat, egy liter pedig 9,90 €) indultunk tovább.
Bécs után már annyit hallgattuk elől a MemoQ-os áradozást az Autogrill nevű helyről, hogy azonnal félre is álltunk kávézni. A hely érdekes volt, egy gyönyörű cserépkályha mellett ücsörögtünk - ezúton is reményemet fejezem ki, hogy majd elküldik a fiúk az ott készült képeket.
Miután Norbit befizettem egy körre a helyi mellékhelyiségre, tovább indultunk. Akkor még nem gondoltam, hogy ez egy szép szokás kezdete :) Tanulság: legközelebb indulás előtt meggyőződöm róla, hogy az utasoknak minden létező valutában van öt pisilésre való aprópénze. Vagy eleve gyűjtőjegyet veszünk ;)
A szél továbbra is iszonyatosan fújt, én viszont még Salzburg utánig titkoltam, hogy a jobb szememre az érdekes fejlettségű vakfoltom miatt csak 30%-ot látok. De a látással amúgy is jóval kevésbé voltak gondjaim, mint a széllökésekkel.
Jó százas tempóval sikerült haladni, de másfél órával el voltunk maradva önmagunkhoz képest. Salzburgba 10-re értünk, 11-re sikerült München fényeit is megpillantani.
Legnagyobb meglepetésemre a két évvel ezelőtti emlékek alapján élből odataláltam, ahová menni is szándékoztam. Szerencsére a fiúk abban a városrészben találtak szállodát, ahol Franellával aludtunk a barátnőmnél.

A találkozót 10-re beszéltük meg, amiből végül dél lett. A városba tömegközlekedéssel mentünk be. Ezúton jelezném az itthoni városvezetőknek, hogy az 5 felnőttre vagy 10 (!) gyerekre érvényes csoportos napihegy összesen 9€...
Andreas-szal (aki a mi partnerünk) egy kávézóban találkoztunk, ami egyben kocsma és mindenféle is, így megebédeltünk. Mivel saját bevallása szerint nem ódzkodik a magyarokkal való érintkezéstől, még olyan szavakat is képes volt megtanulni, mint a "kukuruc".
Egy Magyarországról elszármazott óvoda- és galériatulajdonos haverjához tett rövid kitérő után elértünk négykor ahhoz a programozócéghez, akikhez a MemoQ-ot igyekeztünk beajánlani. Végül ez bizonyult a tartalmasabb programmnak, bár bevallom, hogy az aznap elfogyasztott egy liternyi kávé dacára is erősen küzdöttem már a végefelé az elalvással.

Estére még Andreas és a programozók egy újabb találkozóban állapodtak meg, a legelőször meglátogatott kávézót kijelölve vacsorahelyként.
Őszintén bevallom: egész eddig nem tartottuk kifejezetten hasznosnak az utazást, mert a megrendelésekre vonatkozó dolgokat kb. fél óra alatt telefonon is le tudtuk volna egyeztetni.
A vacsora viszont beváltotta a hozzá fűzött titkos reményeimet. Egyrészt hozzáférést kaptunk néhány százezernyi bejegyzést tartalmazó jogi adatbázisokhoz az EU valamennyi nyelvi kombinációjában, másrészt pedig még egy (másfél) új potenciális ügyfelet is sikerült nyernünk.

Másnap reggel az előző esti sörözést a magashegyi levegővel ellenpontozva az erkélyről letisztáztuk az aznapra esedékes megrendeléseket, míg a programozók egy korareggeli bevezetőt kaptak a belvárosi irodájukban a MemoQ rejtelmeibe. Szeretném, ha minden délelőttöm ilyen kellemesen pörgősen haladós lenne. Franella is kifejezetten élvezni látszott a napfényt és a reggeli kávét.
Végül teljes összhangban indultunk délben haza egy kiadós tankolás után.
Salzburgban épp a motorháztetőn napoztam, míg Norbi felvásárolta a helyi bolt teljes Landliebe-készletét, amikor természetesen ismét megtalált egy helyi idióta. A negyedórás jópofizás után benyögte, hogy fogyasztószert kínál. Hát, nem mondom, hogy nem szívesen vágtam volna képen egy szívlapáttal...
A határt háromnegyed ötkor léptük át - villanást csak egyszer láttam, még odafelé, Tatabánya magasságában a bokorból.
Franella negyed hatra otthon volt, így a beígért palacsintákat már nem vártuk meg, hanem nekiindultunk a Csorna-Győr útvonalnak. Norbi közben hevesen bizonygatta, hogy milyen szép környék ez, bár Csornát, ahonnan a fél családja származik, sikeresen összekeverte Kapuvárral. Sötétben minden tehén fekete. És a városok is.

Háromnegyed nyolckor álltunk meg végül a Thököly úton, és vettünk egymástól érzékeny búcsút.
Remélem, hogy az út azért mindenkinek hasznos volt. Számomra több szempontból is, de ezek legtöbbjét már leírtam. A két üveg ajándék sör csak a hab a tortán.
Most egy darabig nem megyünk sehová - előtte leülöm az autószerelőn okozott 8 napon túl gyógyuló sérüléseket, de azt hiszem, egy kicsit több hangsúlyt fogok/fogunk fektetni a személyes kapcsolatra mindenkivel. Az első felindulás egy tavaszi, szakmázással egybekötött sütögetés lesz.

Egy kicsit összeszedetlennek tűnik az előző bejegyzés, annak ellenére, hogy minden szava igaz.
Tény, hogy ebben az iparban a legtöbb feladatot távmunkában végzik el, sok fordítóról tudjuk ugyan, hogy mi a hobbija, mikor kel és fekszik, mikor hogyan dolgozik, de nem kötődik hozzá arc. Nem mondanám, hogy arctalan nevekkel dolgozunk, de ritka, hogy összefussunk.
Az ügyfelek szintén a ködben mozognak. Páran nagyon hajtanak a személyes találkozóra, velük találkozunk, de az esetek 99%-ában könnyen előfordulhat, hogy olyan áll előttem a sorban a boltban, aki nap mint nap sokszázezres megrendelést ad, és mégsem köszönök rá, mert az arca teljesen ismeretlen.
"Globalizáció" - intenek páran fanyalogva. Én azt hiszem, hogy sokkal inkább a munkamenet lecsupaszítása az egész. Mi egy katalizátor vagyunk, akik valamilyen szinten (nem kérdés, magas :) összefogják a fordítókat és az ügyfeleket. Mi vagyunk a spárga a sok fordításkötegben, akit ugyan általában figyelembe se vesznek, de nagyon szitkozódik mindenki, ha nem vagyunk. Pont ezért gondolom úgy, hogy akkor működünk jól, ha nem is látszik a munkánk. A szöveg bejön, kimegy, közben kicsit megpiszkáljuk mi is, az ügyfél pedig elégedett. Ez a cél.
Szóval a személytelenné váló, vagy inkább: a fizikai kontaktust nélkülőző feladatnál véleményem szerint teljesen felesleges egy iroda fenntartási költségeit az ügyfél nyakába varrni. Legalábbis a mi méretünkkel. Franella Sopronból dolgozik, Piri pedig a Budapest-Köln  tengelyen fog mozogni, ha minden igaz. Én pedig szintén valahol a világegyetemben lézengek, hála a mobilnetnek.
A hétvégétől végre meglesz a közös gépünk, ami azt jelenti, hogy egy távoli asztal eléréssel hozzáférünk a világ minden pontjáról a fontos és közös programjainkhoz, ráadásul egy fájlszerverrel is megtoldjuk a varázslatot. Megváltást remélek a megoldástól, már csak azért is, mert így végre le tudom tenni az általam oly nagyon gyűlölt megrendelőírást.
Az irodásdi/irodanélküliség tehát csak egyik oldalról kényszerhelyzet, a másik oldalról számomra egy kitűnő alternatíva ahhoz, hogy folyamatosan elérjem az irodánkat. Persze ez automatikusan azzal is jár, hogy a nyári szabadság kellős közepén is képes vagyok 24 órában dolgozni.