Egy kicsit összeszedetlennek tűnik az előző bejegyzés, annak ellenére, hogy minden szava igaz.
Tény, hogy ebben az iparban a legtöbb feladatot távmunkában végzik el, sok fordítóról tudjuk ugyan, hogy mi a hobbija, mikor kel és fekszik, mikor hogyan dolgozik, de nem kötődik hozzá arc. Nem mondanám, hogy arctalan nevekkel dolgozunk, de ritka, hogy összefussunk.
Az ügyfelek szintén a ködben mozognak. Páran nagyon hajtanak a személyes találkozóra, velük találkozunk, de az esetek 99%-ában könnyen előfordulhat, hogy olyan áll előttem a sorban a boltban, aki nap mint nap sokszázezres megrendelést ad, és mégsem köszönök rá, mert az arca teljesen ismeretlen.
"Globalizáció" - intenek páran fanyalogva. Én azt hiszem, hogy sokkal inkább a munkamenet lecsupaszítása az egész. Mi egy katalizátor vagyunk, akik valamilyen szinten (nem kérdés, magas :) összefogják a fordítókat és az ügyfeleket. Mi vagyunk a spárga a sok fordításkötegben, akit ugyan általában figyelembe se vesznek, de nagyon szitkozódik mindenki, ha nem vagyunk. Pont ezért gondolom úgy, hogy akkor működünk jól, ha nem is látszik a munkánk. A szöveg bejön, kimegy, közben kicsit megpiszkáljuk mi is, az ügyfél pedig elégedett. Ez a cél.
Szóval a személytelenné váló, vagy inkább: a fizikai kontaktust nélkülőző feladatnál véleményem szerint teljesen felesleges egy iroda fenntartási költségeit az ügyfél nyakába varrni. Legalábbis a mi méretünkkel. Franella Sopronból dolgozik, Piri pedig a Budapest-Köln tengelyen fog mozogni, ha minden igaz. Én pedig szintén valahol a világegyetemben lézengek, hála a mobilnetnek.
A hétvégétől végre meglesz a közös gépünk, ami azt jelenti, hogy egy távoli asztal eléréssel hozzáférünk a világ minden pontjáról a fontos és közös programjainkhoz, ráadásul egy fájlszerverrel is megtoldjuk a varázslatot. Megváltást remélek a megoldástól, már csak azért is, mert így végre le tudom tenni az általam oly nagyon gyűlölt megrendelőírást.
Az irodásdi/irodanélküliség tehát csak egyik oldalról kényszerhelyzet, a másik oldalról számomra egy kitűnő alternatíva ahhoz, hogy folyamatosan elérjem az irodánkat. Persze ez automatikusan azzal is jár, hogy a nyári szabadság kellős közepén is képes vagyok 24 órában dolgozni.
Tény, hogy ebben az iparban a legtöbb feladatot távmunkában végzik el, sok fordítóról tudjuk ugyan, hogy mi a hobbija, mikor kel és fekszik, mikor hogyan dolgozik, de nem kötődik hozzá arc. Nem mondanám, hogy arctalan nevekkel dolgozunk, de ritka, hogy összefussunk.
Az ügyfelek szintén a ködben mozognak. Páran nagyon hajtanak a személyes találkozóra, velük találkozunk, de az esetek 99%-ában könnyen előfordulhat, hogy olyan áll előttem a sorban a boltban, aki nap mint nap sokszázezres megrendelést ad, és mégsem köszönök rá, mert az arca teljesen ismeretlen.
"Globalizáció" - intenek páran fanyalogva. Én azt hiszem, hogy sokkal inkább a munkamenet lecsupaszítása az egész. Mi egy katalizátor vagyunk, akik valamilyen szinten (nem kérdés, magas :) összefogják a fordítókat és az ügyfeleket. Mi vagyunk a spárga a sok fordításkötegben, akit ugyan általában figyelembe se vesznek, de nagyon szitkozódik mindenki, ha nem vagyunk. Pont ezért gondolom úgy, hogy akkor működünk jól, ha nem is látszik a munkánk. A szöveg bejön, kimegy, közben kicsit megpiszkáljuk mi is, az ügyfél pedig elégedett. Ez a cél.
Szóval a személytelenné váló, vagy inkább: a fizikai kontaktust nélkülőző feladatnál véleményem szerint teljesen felesleges egy iroda fenntartási költségeit az ügyfél nyakába varrni. Legalábbis a mi méretünkkel. Franella Sopronból dolgozik, Piri pedig a Budapest-Köln tengelyen fog mozogni, ha minden igaz. Én pedig szintén valahol a világegyetemben lézengek, hála a mobilnetnek.
A hétvégétől végre meglesz a közös gépünk, ami azt jelenti, hogy egy távoli asztal eléréssel hozzáférünk a világ minden pontjáról a fontos és közös programjainkhoz, ráadásul egy fájlszerverrel is megtoldjuk a varázslatot. Megváltást remélek a megoldástól, már csak azért is, mert így végre le tudom tenni az általam oly nagyon gyűlölt megrendelőírást.
Az irodásdi/irodanélküliség tehát csak egyik oldalról kényszerhelyzet, a másik oldalról számomra egy kitűnő alternatíva ahhoz, hogy folyamatosan elérjem az irodánkat. Persze ez automatikusan azzal is jár, hogy a nyári szabadság kellős közepén is képes vagyok 24 órában dolgozni.
